A Nemzeti Összetartozás napja alkalmából tartott megemlékezést a Kőbányai Önkormányzat június 4-én a  Pongrác úti Föltámadott Krisztus templomban. Ünnepi beszédet mondott dr. György István főpolgármester-helyettes, Kőbánya országgyűlési képviselője.

A beszéd szerkesztett változata a továbbiakban olvasható.

Tisztelendő Atyák,
Nagytiszteletű Lelkész Úr,
Országgyűlési Képviselő Úr! Alpolgármester Urak,
Önkormányzati képviselő Hölgyek és Urak!
Kedves Kőbanyaiak!
Tisztelt emlékező egybegyűltek,
Hölgyeim és Uraim!

"Édes kicsi Fiam!

Te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén, hozzád beszélve és mégis magamhoz, valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak se vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondom. Iskolai ünnepélyeken, tavasszal kiáltották hangosan, azt mondták nekem, hogy szeressem, kötelességem szeretni! Mintha azt mondták volna, hogy szeressem a kezemet és a lábamat, de nem mondtam ki azt a szót soha, és most már nem i s tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs.

 Valamikor hallani fogsz az életnek egy fájdalmas csodájáról, arról, hogy akinek levágták a kezét és lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat amelyek nincsenek.

Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok, meg fogod tudni mire gondoltam."

Ezeket a szavakat Karinthy Frigyes vetette papírra. 

A Nemzeti Összetartozás napja alkalmából emlékezni jöttünk. Emlékezni Európa és a világ egyik legnagyobb történelmi igazságtalanságára, ami tárgyalóasztalnál egy néppel és országgal történhetett, emlékezni a Trianoni békediktátumra, arra a nagyhatalmak által szentesített csonkításra, amely Magyarország területe kétharmadának és lakossága egyharmadának elveszejtését eredményezte.

Hogy milyen egy nép, egy nemzet történésekre való tényszerű és meghamisítatlan történelmi emlékezete, abban az egyes korok politikai osztályainak, és természetesen a hivatalos történelemszemléletnek óriási felelőssége van. 

Nekünk, magyaroknak módunk volt ezt végigélni és végigkísérni. Ha módunk lenne az idő szárnyán a múlt század harmincas vagy negyvenes éveibe visszatérni, kevés olyan dolog lehetett, amelynek megítélése annyira egyértelmű lett volna, mint Trianoné. Ha valaki abban az időben arról tartott volna népszavazást, hogy a határon kívülre került honfitársaink, véreink kaphassanak-e magyar állampolgárságot, és valakik az utcán, vagy bárhol nyilvánosan ez ellen szóltak volna, valószínűleg azok lettek volna az utolsó szavai.

Aztán jött 1948 után 42 év hazugság, és a hivatalos nemzeti emlékezet elfödte, betakarta a gennyedző sebet, amelyet a rendszerváltás után sem sikerült maradéktalanul kitisztítanunk, és a történelem sem találja azóta sem a megfelelő terápiát a valódi rehabilitációra és gyógyulásra.

A múlt század 90-es évei Európa népeinek többé kevésbé, így vagy úgy, de meghozta a nagyhatalmi tévedések korrekcióit. 

A teljesség igénye nélkül említve néhány tényt: a német egyesítés megtörtént, a mesterséges úton létrehozott államok, Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesett, Szlovákia saját államiságot nyert, ugyan súlyos véráldozatok árán, de Horvátország önálló államiságot harcolt ki, a nagyhatalmak elővették Koszovó ügyét. Szinte egyedül Magyarország nem kapott a történelmi igazságtalanságra semmilyen gyógyírt.

A politikai osztály súlyos adósságát tovább rombolta 2004. december 5-ei népszavazás, ahol a szavazók egy jelentős része Karinthy Barabásában megírt reakciójával szavazott, arcul csapva és elárulva saját nemzettársait, önként szentesítve Trianon szörnyűségét. 

A Magyar Országgyűlés 2010-ben a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánította a trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét, e törvénybe iktatási aktussal igyekezett a 2004. december 5-e és a hálátlan történelmi emlékezet szégyenfoltját halványítani.  

Minden olvasni tudó iskolás gyermek és felnőtt felütheti a Nemzeti összetartozásról szóló törvényt, és elolvashatja annak szövegét. Bocsátassék meg nekem a hallgatóság részéről, hogy most mégsem erre biztatom a jelenlévőket, mert hol tegyem, ha nem itt és most, hogy tartalmában fel is idézem a Trianoni békediktátum utáni első méltó közjogi nemzeti emlékezés e nemes aktusát? Nehéz lenne méltóbb szavakat találni ugyanis, mint amelyeket az országgyűlés törvénybe iktatott.

Mit is mond ki a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény?  

Azt, hogy mi akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni, hazánkért és a magyar nemzet egészéért, az Alkotmányban rögzített felelősségünk jegyében, a magyarság egyik legnagyobb történelmi tragédiájára, a történelmi Magyarországot szétdaraboló, s a magyar nemzetet több állam fennhatósága alá szorító, 1920. június 4-én aláírt békediktátumra emlékezve, számot vetve e békediktátum által okozott politikai, gazdasági, jogi és lélektani problémák máig tartó megoldatlanságával, egyaránt tiszteletben tartva a magyar nemzet érdekeit és más nemzetek jogát arra, hogy a magyarság számára fontos kérdésekről másként gondolkodjanak, attól a céltól vezettetve, hogy e cselekedettel hozzájárulunk a Kárpát-medencében együtt élő népek és nemzetek kölcsönös megértésen és együttműködésen alapuló békés jövőjéhez, s egyúttal a XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez…..,

….tisztelettel adózik mindazon emberek, közösségeik és azok vezetői, illetve az ő emlékük előtt, akik 1920. június 4., a magyar nemzet külső hatalmak által előidézett igazságtalan és méltánytalan szétszaggattatása után áldozatvállalásukkal és teljesítményükkel lehetővé tették, hogy e tragédiát követően a magyarság mind szellemi, mind gazdasági értelemben képes volt újra megerősödni, és képes volt túlélni az ezt követő újabb történelmi tragédiákat is.  

Azt mondja ki, hogy: fejet hajtunk mindazon nők és férfiak, illetve az ő emlékük előtt, akik e küzdelemben az elmúlt kilencven év során magyarságukért hátrányt, sérelmet szenvedtek, külön megemlékezve azokról, akik az életüket kényszerültek áldozni nemzeti önazonosságuk vállalásáért.

Azt mondja, hogy: elismeréssel emlékezünk meg mindazokról, akik nem magyar emberként vállaltak szolidaritást a magyarsággal.

Azt mondja még, hogy a trianoni békediktátum által felvetett kérdések történelemből ismert eddigi megoldási kísérletei - mind az idegen hatalmak segítségével végrehajtott újabb határmódosítások, mind a nemzeti önazonosságnak a nemzetköziség ideológiája jegyében történt felszámolására irányuló törekvések - kudarcot vallottak. Ebből kiindulva az nyilvánította ki, hogy a fenti problémák megoldását csak a nemzetközi jogi szabályok által kijelölt keretek között, demokratikus berendezkedésű, szuverenitásuk birtokában lévő, polgáraik és közösségeik számára gyarapodó jólétet, jogbiztonságot és a gyakorlatban is érvényesülő jogegyenlőséget biztosító, egyenrangú országok kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködése eredményezheti, amelynek kiindulópontja csak az egyének - a nemzeti önazonosság megválasztását is magában foglaló - szabadsága, s a nemzeti közösségek belső önrendelkezéshez való joga lehet. 

Kimondja ugyanakkor, hogy elítélünk minden olyan törekvést, amely az adott állam területén kisebbségben élő nemzetrészek asszimilációjának előidézésére irányul.

….kinyilvánítja, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, amelynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme. 

…..megerősíti Magyarország elkötelezettségét a magyar nemzet tagjainak és közösségeinek egymással való kapcsolatuk fenntartására és ápolására, és az Európában elfogadott gyakorlatot alapul vevő közösségi autonómia különböző formáira irányuló természetes igényének támogatására.

A Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény kimondja továbbá, hogy a Magyar Országgyűlése kötelességének tekinti arra inteni a nemzet ma élő tagjait és a jövendő nemzedékeket, hogy a trianoni békediktátum okozta nemzeti tragédiára mindörökké emlékezve, más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő  hibáinkat is számon tartva, s ezekből okulva, az elmúlt kilencven esztendő küzdelmeiben az összefogás példáiból, a nemzeti megújulás eredményeiből erőt merítve, a nemzeti összetartozás erősítésén munkálkodjanak. 

Amikor ezeket a szavakat felidézzük, emlékezünk, végre büszkeség tölti el szívünket,  és olyan szent szavak jutnak eszünkbe, amelyeket a mai generációk nemzeti identitásunkat ápoló közösségi nevelés hiányában vagy otthonról, vagy talán már csak hallomásból ismerhetnek, olyanok, mint a hazaszeretet, a függetlenség, és a szabadság.

A nemzeti emlékezés napján emlékezni jöttünk.  Emlékezni és nem felejtetni! 

És miközben szomorú szívvel emlékezünk Trianonra, nemzeti identitásunk folytonosságáért erőt merítve gyökereinkhez nyúlunk vissza, és emelkedett lélekkel és kegyelettel emlékezünk történelmi nagyjainkra, eleinkre, a példát adó hősökre, a dicső napokra. De nem felejthetjük azokat a történelmi időket sem, amikor a nemzet egén viharfelhők gyülekeztek, nem feledhetjük a pusztító szélviharokat és villámlásokat, a halált, a gyászt és rombolást, az árulást, a szegénységet és szükséget hozó nemzeti tragédiák időszakait sem. 

És itt a templomkertben különösen, de máshol is szólni kell még valamiről. A később börtönbe kerülő volt ukrán miniszterelnöknő, Julia Timosenko a narancsos forradalom napjaiban azt mondta: Ukrajnának ahhoz, hogy felemelkedjen, először le kell térdelnie Isten előtt. Mindenki értse ezt a mondatot hite és meggyőződése szerint. 

Az Istenhívőknek ez a mondat egyértelmű, de van ennek a mondatnak világi értelme is: nézzünk szembe a hibáinkkal, őszintén és alázattal, ismerjük be azokat, és legjobb tudásunk szerint jóakarattal, szeretettel munkálkodjunk a közjó, hazánk, nagyobb és szűkebb közösségünk, benne szeretteink és a magunk boldogulása érdekében. Ha ezt kötelező sorrendnek fogjuk fel, akkor nem fog elmaradni a pozitív eredmény sem, s az ország erkölcsi és minden más értelemben is emelkedő pályára kerül.

Adjuk meg mi is, Istennek ami Istené, és adjuk meg embernek, ami az emberé. S miközben ezt tesszük, tartsuk meg az Isteni parancsokat, és tartsuk meg a józan ész parancsait.

Ki-ki hite szerint, mint a nemzetet alkotó egyének gyónják meg Isten elleni vétkeinket, vagy számoljanak el a nemzeti közösségünk előtt magukkal és tetteikkel, lássuk be és láttassuk másokkal a hibákat, és számoltassuk el a nemzet és az emberek ellen vétkezőket az emberek előtt, tegyük mindezt igazságosan, az Isteni és az emberi törvények szerint.

Tisztelt egybegyűlt emlékezők!

A határok elválaszthatnak, de szét nem választhatnak bennünket, egybe tartozunk. 

Engedjék meg, hogy Trianonra emlékezve, a nemzeti összetartozás napján nemzetünkért, határon innen és túl valamennyi honfitársunkért, a történelmi igazságért egy imával fejezzem be ünnepi megemlékező gondolataimat, mégpedig Somogyváry Gyula 1919-ben írt Magyar miatyánk című versével:

Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
mint a miénk most? - Kínok imája! -
Nyisd meg Nagyúr a fellegek kárpitját
s irgalmas szívvel, figyelmezz rája.
Nincs annyi fűszál, libanoni lejtőn,
mint ahány könnycsepp bús magyar
szemekbe,
hallgass meg kérünk, jaj,
most az egyszer Miatyánk, ki vagy a mennyekbe'! 

Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
Sok volt a vétkünk - nagy büszkeségünk.
felhőkig járt az álmodásunk -
de most bánattól gyötrötten mondjuk:
Szenteltessék meg a Te neved!
Végigvertél a borzalommal
és mégis, most is széthúzunk, látod.
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
jöjjön el végre a Te országod!...

Forrás: Dr. György István honlapja