Az első problémás kérdés Trianon, a Nemzeti Összetartozás Napja és a kettős állampolgárság. Fontos a nemzeti öntudat, hisz az állami létünk alapja, az erő, melynek össze kéne tartania minket (ld. még később). Azonban, ha politikai eszközként használják, ha a nacionalizmussal akarják betömni a korgó gyomrokat, annak soha nincs jó vége. Jó esetben a szavazók is átlátnak a szitán, mint ahogy most Szlovákiában is.
Nem lenne semmi probléma ezekkel a törvényekkel, ha alapos előkészítés és minél szélesebb körű konzultáció előzte volna meg őket belföldön és – ha már Nemzeti Összetartozás Napja – külföldön egyaránt. Nem hagytak volna teret olyan méltatlan vitákra, hogy most az a határon túli magyar szavazhasson-e vagy sem, mert jogi oldalról ki lehetett volna dolgozni, hogy mi vonatkozik erre a helyzetre. Ne kezeljük már folyton gyermekként határon túli testvéreinket, adott esetben igazán rábízhatnánk az ő belátásukra a kérdést. Arról nem is beszélve, ha valaki hosszabb-rövideb időre külföldre megy, őt sem fosztják meg választójogától. Mi indokolta például, hogy a Fidesz vita nélkül lesöpörje az LMP azon módosító indítványát, hogy ha valakinél elutasítják a magyar állampolgárság megadását, akkor ezt az illető felé megindokolják? A jelen felállás szerint ha egy határon túli nemzettársunk magyar állampolgárságért folyamodik és ezt az elbíráló hatóság elutasítja, szegény ember azt sem fogja megtudni, hogy mire hivatkozva történt meg vele ez a szégyen.
Egy komolyabb problémára Meszerics Tamás hívta fel a figyelmünket, és szavait alátámasztotta a Jobbik dicsekvése is, miszerint a kormánypárt az ő javaslataikat vette át. E probléma pedig az, ha a Fidesz, azzal a jelszóval, hogy ki akarja fogni a szelet a szélsőségesek vitorlájából, elkezdi „elszedni” előlük a lehetséges „témákat”, az azzal járhat, hogy maga kezd egyre (szélső)jobbra tolódni. Ilyesmire volt már példa a magyar történelemben, a Darányi vagy az Imrédy kormányok a második világháború előtt azzal a céllal alakultak, hogy a jobbratolódást, a Németországtól való fokozódó függést megállítsák. Ezt a kifogást hangoztatva, a politika főáramlata elkezdett megindulni jobbra, a háború végén pedig már igazából meg sem lehet különböztetni, melyik a szélsőjobb és melyik nem.
Egy egyre szélsőségesebb – legyen az baloldali vagy jobboldali – kétharmados kormányerő pedig sok jót nem ígér a jövőre nézve.
***
A második kérdés, ami igencsak felháborított, az egykulcsos adórendszer. A gyakran hangoztatott indoklás szerint ezt az indokolja, mert a magasabb jövedelem, szemben a rosszindulatú feltételezésekkel, a jobb teljesítmény, jobb munka következményei. Az pedig hogy nézne ki, hogy a jobbakat nem jutalmazzák, hanem büntetik? A fő gond az, hogy e nézetet általában a magasabb jövedelemmel rendelkezők vallják. Az öndicséret pedig büdös, ahogy mondani szokás. Ráadásul ezen magyarázat felettébb álszent.
Egy adott munka értékét nem csupán a teljesítmény, hanem a piaci környezet is befolyásolja. Lehet valaki kiváló szénbányász, ha bezárják felette a bányát, lehet nagyszerű óvónő, ha a bértábla alapján fizetik, míg a divatszakmákban, mint például programozó, könyvelő, sokszor a gyengébb teljesítmény is nagyobb összeget eredményez. Erre úgy védekeznek, hogy persze, mindenkinek van lehetősége kitanulni. Ez azonban egyrészt megint nem igaz, mert általában az embereknek valamihez van érzékük, valamihez nincs, másrészt, ha mindenki az adott szakmát tanulja, akkor rövidesen olyan túlkínálat lesz, ami drasztikusan leviszi a béreket. Továbbá, az sem mindegy, hogy valaki mondjuk az Egyesült Államokban dolgozik, vagy Kínában. Szokták is mondani, hogy az ipar oda megy, ahol olcsóbb a munkaerő. Nos, ha a keresett bér a teljesítménytől függ, akkor ezek szerint az ipar oda megy, ahol kevesebbet dolgoznak? Természetesen ez megint nem igaz. Egyértelműen megállapítható tehát, hogy a magasabb jövedelem nagyrészt a piaci környezetnek köszönhető, így a magasabb keresettel rendelkezőknek nagyobb érdekük fűződik az adott környezet fenntartásához, ebből következően nagyobb terheket is vállalhatnának belőle. Arról nem is beszélve, ha már olyan fontosnak gondolják a nemzeti összetartást, ha olyan fontos számukra a közösség, ahonnan jönnek, akkor megmutathatják, milyen áldozatkészek fenntartása érekében. És itt nem az összeharácsolt vagyonokból látványos jótékonykodás során visszacsurgatott alamizsnáról van szó, amelyért hajbókolni kellene.
Vizsgáljuk meg a rosszindulatra vonatkozó kitételt is. Rosszindulatú feltételezésnek tartják, hogy a magasabb jövedelemhez tisztességtelen eszközöket társítanak. Ugyanakkor, az elmélet hangoztatói nem tartják rosszindulatú feltételezésnek, hogy a kisebb jövedelmű rosszabb teljesítményéért kap kevesebb pénzt – mindez talán nem csak számomra álszent és képmutató.
Az sem titok, hogy ma Magyarországon a korrupció, a protekció elképesztő méreteket öltött, lassan hungarikumként levédethetjük ezket. Ehhez tegyük még hozzá, hogy a jövedelmek az állami szférában általában magasabbak. Rakjuk össze: ismeretség révén megszerzett állások, munkák magasabb jövedelmeket hoznak, ráadásul mindez közpénzekből, mert egyesek sokszor magánvagyonként kezelik őket, azzal a különbséggel, hogy nagylelkűbben adják, mert nem ők dolgoztak meg érte.
A kisebb fizetésűeket gyakran csitítják azzal, hogy alacsonyabb jövedelmük oka a piaci helyzet. Ha az államot egy cégként tekintem, vannak bevételei és kiadásai. Miután az utóbbi húsz évben nem teljesített túl fényesen, mindenképpen furcsa, hogy milyen piaci helyzet indokolja ott a magasabb fizetéseket. Ráadásul, ha egy cégnek rosszul megy, akkor annak vezetőit elcsapják, nem átlagot jóval meghaladó fizetéseket és jutalmakat adnak nekik.
Érdekes, hogy a jobban teljesítők megóvása egyéb területeken valahogy nem működik. Példa erre a magyar jogrend, mely jelen állás szerint leginkább a jogkövető állampolgárokat sújtja. Őket mindig meg lehet találni, velük lehet „szórakozni”, mert sokszor végsőkig igyekeznek tartani magukat a „törvényes keretekhez”. Aki, és valószínűleg egyre többen vannak ilyenek, eleve úgy készül, hogy megkerüli a fennálló jogrendet, az igyekszik minél inkább a maga javára fordítani a meglévő hézagokat, kiskapukat. Eljutottunk odáig, hogy a jogkövető a pancser és a lúzer szinonímájává vált.
Az egykulcsos adó bevezetése, és az „ellenoldalról” való helyeslés semmi mást nem bizonyít, csak azt, hogy a Fidesz ugyanaz, mint az MSZP, csak narancsban. Ugyanazok az emberek állnak mögötte, akik hasznot húztak a rendszerváltásból, és azóta is próbálják a saját szájuk íze szerint formálni a politikát.
Végezetül, a rosszindulatú feltételezésekhez néhány adalék: Tocsik-ügy, Kulcsár-ügy, Ezüsthajó Kft., BKV, Hagyó-ügy, Tokaj, kavicsbányák, beléptetőrendszerek, libamáj. Vajon, miért olyan gyanakvó az ember?
***
A harmadik ügy, ami komoly kétségeket ébresztett bennem, az önkormányzati választásokkal kapcsolatos változtatások. Abban még van ráció, hogy csökkentsük a képviselők létszámát, kisebb terhet rójon az adminisztráció az országra, azonban itt nagyjából meg is állt a történet. Illetve, az ajánlószelvény-gyűjtés időszakának lerövidítéséről döntöttek (35 napról 9 napra!), ami teljesen megindokolhatatlan és érthetetlen, csupán egy célja lehet, más politika erők kizárása.
Miért és hogyan kellett volna túlmenni a képviselők számának csökkentésén? Az állami adminisztráció – nemcsak az önkormányzatok, de a minisztériumok, háttérintézmények stb. –, véleményem szerint, ma a korrupció és a protekció melegágyai. Hatalmas összegeket veszítünk évente az irreális fizetéseket felvevő, hibás döntéseket hozó, mások elől a munkahelyet elvevő protekciósok miatt, továbbá az indokoltnál magasabb költségeket eredményező közbeszerzések miatt. Ezekkel kéne kezdeni valamit, illetve azzal a gyakorlattal, hogy ha valahol él öt ember, akkor abból a településből várost csinálunk, a megfelelő önkormányzati infrastruktúrával.
Az ajánlószelvény-gyűjtéssel kapcsolatban is van több probléma. Egyrészt, adatvédelmi szempontból valóban kérdéses annak helyessége, hogy vadidegen embereknek kiszolgáltatunk személyes adatokat, leginkább a személyi számunkat. Bárki jelentkezhet cédulagyűjtésre, semmi nem akadályozza, hogy visszaéljen a lehetőséggel. A kis igazolószelvény, illetve kitűző csekély erőfeszítéssel hamisítható, innentől kezdve akárki kiadhatja magát cédulagyűjtőnek.
Megoldás lehet, és a szavazók kényelmét is jobban szolgálja a gyűjtőpontok/leadóhelyek rendszere, azonban az OVB idén télen végrehajtott tragikomikus jogi csűrése-csavarása után félve nyúl az ember már ehhez az eszközhöz. (Igaz, az olyan híresztelések, hogy egyes helyeken az önkormányzati alkalmazottak gyűjtik a cetliket, máshol a házmesterek, közös képviselők, nem verték ki annyira a biztosítékot a nemes testületnél.) Ráadásul, ha csupán egy-egy postaládáról van szó, attól is lehet félni, hogy feltörik.
Ha már mindenáron az ajánlási rendszert akarjuk fenntartani, amelynek révén jóformán kétszer választunk, lehetőség lenne például arra, hogy egy személyes e-mail címre küldött egyedi kóddal a választók bejelentkezzenek egy honlapon, és ott ajánlják a nekik szimpatikus jelöltet. Azonban, felmerültek más lehetőségek is, amelyek felválthatnák az ajánlószelvény-gyűjtést.
Összegezve, sok probléma van a rendszerrel, de ezek között a rendelkezésre álló idő nem szerepel. Ennek az időszaknak annyi előnye volt a kis pártok számára, hogy lehetőséget adtak minél több választóhoz eljutni, kitapasztalni, melyik taktikák eredményesebbek. A nagyobb pártok, az állami támogatások, az illegális adatbázisok, nagyobb ismertség és a pártfüggő média révén hatalmas előnyben vannak, ami az idő lerövidítésével tovább nő. A közhangulat is nehezíti a helyzetet, mert, míg például a rendszerváltáskor egy felfokozott, várakozásokkal teli, a politika iránt pozitívabb szemléletű lakossághoz kellett fordulni, mára egyrészt a pártok mellett minden körülmények közt kitartó keménymagokra, másrészt a politikából abszolút kiábrándult – ők a többség –, attól elforduló, emiatt sokszor tájékozatlan állampolgárokra bomlott az ország.
Ezt a kilenc napos ötletet, jelen helyzetben, semmi mással nem lehet magyarázni, mint a többi politikai erő, főleg az új pártok, kizárására való törekvéssel. Ez pedig ismét nem vetít előre biztató jövőképet.
***
Ezen ügyek szúrtak különösen szemet az elmúlt időszakban. Lehetne még beszélni a Fidesz felkészületlenségéről, pedig állítólag nyolc éve a kormányzásra készülnek. Lehetne beszélni az olyan nevetséges indokokról, hogy nem tudták, milyen helyzetben van az ország – egy parlamenti képviselő, egy parlamenti bizottság vezetője előtt sok dolgot nem lehet eltitkolni, úgyhogy, ha nem volt pontos képük az ország helyzetéről, adják vissza az elmúlt nyolc évi fizetésüket, mert nem végezték a munkájukat. Lehetne beszélni a „felelőtlen” kijelentésekről, mely sok kisbefektetőnek, devizahitelesnek okozott károkat, míg jól értesülteknek esetleg hasznot. Összességében, úgy tűnik, a Fidesz nem tanult semmit az elmúlt nyolc évben, talán csak gátlástalanabb lett. Bár, a remény hal meg utoljára. Mindazonáltal, azért sem szeretném, hogy igazam legyen, mert nem szeretnék ott lenni, mikor elhangzik az ő öszödi beszédük – félő, ott már nem „csak” a TV-székház fog égni.
A véleményt Csató Mihály kispesti LMP szimpatizáns írta, melyet Tóth Balázs kőbányai koordinátor néhány gondolattal kiegészített.
