Az ÉLET egyik határkövéhez érvén…!? Ballagás volt a Széchenyiben 

Meghitt ünnepség keretében ballagtatták el a 8. évfolyam három osztályát a piros iskolában. A Helyi hagyományokat tisztelve köszöntötték az iskola diákjai, pedagógusai és a szülők a végzősöket.

Sándor Zoltán Attila igazgató úr a búcsúbeszédében intelemként szól a diákokhoz. Kiemelte az együttműködés fontosságát, a szeretetre épülő munkát, egymás megbecsülését, valamint a tudás fontosságát. Felhívta a diákok figyelmét az egyéni felelősségvállalásra, az egyéni életcélok kitűzésére és megvalósítására. A társadalmi életünkben eluralkodó önzésre és a könyörtelen versenyre is. A „Közjó” művelése csak a szeretetre épülve valósítható meg. 

Jelképesen kezet nyújtott…!? Majd egy idézettel adott útmutatást a jelenlévőknek.

„ S érezzék egy készfogásból rólad, hogy jót akarsz és Te is tiszta, jó vagy…
Egy tekintetük elhitesse véled! Szép dolgokért élsz! És érdemes élned…” 

Köszönetet mondott az osztályfőnököknek az áldozatos munkájukért, melyet egy emléklappal is megerősítendő, adott át.

Rajta ez állt!

„ A tanító tanítása”

„Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti.

De ez lehetetlen volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig legrosszabb érdemjegyet. 

Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti előző tanítóinak bejegyzésein.

„Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni” – írta első osztályos tanítója. 

Másodikban így szólt a jellemzés: „Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi küzdelem lehet.”

Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: „Édesanyja halála nagy megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele.”

Negyedik osztályos tanítója ezt írta: „Peti visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban.” Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte magát.

Még rosszabbul érezte magát, amikor a Karácsonyi ünnepségen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Peti ajándékát, a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva. Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan nyitotta ki Peti csomagját.

Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfümöt.

De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy Éva néni felkiált: „Milyen szép karkötő!”, és látták, hogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből.

Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa: „Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé.” Éva néni sokáig sírt, amikor a gyerekek elmentek.

Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani.

Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele, Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került, és már azért volt hazugság, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, mert Peti lett a legkedvesebb diákja.

Négy évvel később egy üzenetet talált Petitől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen.

Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel.

Még négy év telt el, és újra levél  érkezett Petitől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul.

Hozzátette, hogy még mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Horváth Péter.

A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett.

Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül, és kérdezte, hogy Éva néni elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet.

Természetesen Éva néni elfogadta a meghívást.

A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött Karácsonykor viselte az édesanyja.

Megölelték egymást, és Dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta, „Köszönöm, Éva néni, hogy hitt bennem”. 

Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték.” 

Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta, „Peti, tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték.

Amikor találkoztam veled megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani.”

Ezután az ünnepség részeként átadta kitűnő tanulóknak a bizonyítványát.

A Diákok Széchenyi Díját idén TIM GERGŐ  kapta, melyet a Széchenyi Alapítvány kuratóriuma hagyott jóvá  Buday Miklós elnök úr aláírásával.

A közösség munkájáért Horváth Erik és  Mitrácska Máté kapott könyvjutalmat. Mátét még külön is elismerte a Magyarok Szövetsége Kőbányai Szervezete is a kemence építése során nyújtott önzetlen munkavégzésért.

A szülői munkaközösségek tagjai is emléklapot vehettek át a méltató szavak kíséretében az igazgató úrtól.

Az ünnepség végén Reményik Sándor verssel zárta beszédék az iskola igazgatója.

Reményik Sándor : Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,  
A színektől, ha szürke por belepte,  
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,  
A hangtól, mikor csendbe halkul el,  
Minden szótól, amit kimond a szánk,  
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,  
Minden sebtől, mely fájt és égetett,  
Minden képtől, mely belénk mélyedett,  
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,  
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,  
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,  
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:  
Valamitől mi mindig búcsúzunk.

További képek megtekintéséhez kattintson IDE!