A kérdés aktuális, egyre könnyebben eshetne meg bármelyikünkkel az elszegényedés. Néhány hónapja találkoztam Annával, aki megosztotta velem ő és családja történetét. Több részletben szeretném közre adni a jelenleg kőbányán élő család kálváriáját. Számomra ez rávilágított arra, hogy hová vezethet a hatóságok és a társadalom közönye és hogy milyen azoknak a családoknak az élete, akiket Magyarország "otthagyott az út szélén".
A kép forrása: Lapos Péter Facebook oldala
Az 1. rész EZEN a linken olvasható el!
2. rész
"Nem sokkal előtte megismertem életem párját. Sikerült egy harmonikus kapcsolatot kialakítanunk, a gyermekeim imádják, apjukként tisztelik, az ő fia pedig engem anyjaként. Ő biztonsági őrként dolgozik. Közösen próbáltuk átvészelni ezt az időt, támogatott mindenben. Szóba került, hogy törvényesítjük a kapcsolatot, de a tartozás miatt nem mertük, és így egy kicsikét többet tudtunk kipréselni a hőn szeretett családcentrikus államunkból. Tavaly márciusra a lábam feladta a harcot. Visszereimmel súlyos gondok lettek, nem bírtam már állni, kénytelen voltam belemenni egy műtétbe. A gyógyszerek már nem segítettek. Mivel nem akartam elveszíteni a lábam. Március 31.-én műtöttek. Akkor időarányosan a tavalyi évre 58 nap szabadságon volt, és soha nem voltam táppénzen. Édesapám meghalt előtte való hónapban, közel 400 km-re lakott tőlem. Nagylelkűen közölték-az 58 nap szabi mellett- erre kapok 3 nap fizetés nélküli szabit. Majd megszakadt a szívem, de belementem. De hogy csak 2 nap legyen, temetés utáni napon hajnalban visszaindultam, leszálltam a vonatról és beálltam dolgozni. Nagy könyörgések árán nem táppénzre mentem a műtétre, hanem szabira. Mivel a táppénz nagyon kevés, nem lett volna jó, szabim meg rengeteg volt. Már itt látszott, hogy mennyire kezd elcsúszni az egészségügy. Aki nagyon beteg nem mer otthon maradni, mert 1:nem kap semmi pénzt, 2: az állásával játszik. Ma nem lehetsz beteg…ha kell négykézláb…haldokolva, de dolgozz! Ez itt is igaz. 4 héttel műtét után nem bírtam még lábra állni. A főnökeim közölték akkor le is út, fel is út....mehetek. Itt a köszönet a rengeteg ingyen ledolgozott óráért. Hogy bármikor számíthattak rám. Se gyerekkel táppénz, se magammal, se szabi. Csak a napi 10-14 óra munka....
Párom akkor jó helyen dolgozott, nyugtatott majdcsak lesz valahogy. Apósom pedig meglepett bennünket: kapunk egy lakást! Minden álmunk valóra válik lassan, végre normálisan családként élhetünk együtt!Végre egy kis boldogság a rengeteg rossz után....Ősszel sikerült is a postán elhelyezkednem,mint kézbesítő. Persze a lábam még mindig iszonyú állapotban, a bokám a combommal van egy szintbe és iszonyúan fáj, a vágás pedig a bokámon ki akar szakadni. Az orvosvándorlás már javában tartott,és miért is ne, aki engem műtött, már Németországban van, a főorvos, aki szintén ott volt műtétnél, folyamatosan elzavart, hogy nincs ezzel semmi baj, én hisztizek csak...Az egészségügy romokban, az infláció hihetetlen mértéket ölt, születnek az újabb és újabb adók.....munkahely pedig nincs,a bérek a 20 évvel ezelőttivel vannak egy szinten. Bejártam Pesten az összes kórházat. Mind elküldött, hogy nem ők műtöttek, vagy átmásoltak egyik zárót a másikra. Egy ismerősöm vitt egy nyugdíjas sebészhez, aki csak egyetlen helyen ügyel...na ő segített, de csak ideiglenesen tudott...És ami a lényeg, vérrögöt talált. Ha ő nincs.....belegondolni is rossz.
Na szóval kézbesítő lettem. Hajnal 6-ra jártam, mivel helyettes voltam és nem ismertem a kerületet, de minden járást becsülettel megcsináltam. Este 6-7 volt, mire hazaértem, mindezt bruttó 90000-ért! A nettója olyan 60000, a letiltásommal 45000..na szépen indulunk :(A sírás környékezett, de muszáj volt mennem. A párom egyedül nem bírta, ráadásul el is bocsájtották.24/24 szolgálatba járt hónapokig, mellette volt egy másodállása, ami nyáron ment, télen nem. Szeptemberben hazajött reggel, este felhívták, nem kell többé mennie. Maradt az én kemény 45000 fizetésem 4 emberre. Iszonyú volt, páromat nagyon megviselte. A legszebb ebben az volt, mikor megkapta a papírjait: kiderült, olyan cég mondott fel neki,akivel szerződésbe sem állt! Na írtam egy szép kerek e-mailt, hogy ugyan milyen jogviszonyban is van ő ezzel a céggel? És ugyan hová lett a szabadsága?Mert egy napot nem vett ki....és még egyéb szépségekkel tele, aminek az lett a vége, hogy kifizették a szabadságát és meg is toldották egy kis pénzzel. Volt kollégái már nem voltak ilyen szerencsések.... Alvállalkozók jönnek-mennek, pár hónapig elvannak,persze a munkavállaló velük van szerződésben, nem a fővállalkozóval, munkavállalótól levonják a rengeteg járulékot, viszont elfelejtik befizetni..ha szorul a hurok, hirtelen megszűnnek és jön az újabb. Végül is így meg lehet élni...
Januárra lábam ismét megadta magát. Nem bírtam ráállni, szét akart szakadni annyira meg volt dagadva. Irány a doki...persze aki műtött megint elhajtott, és le is írta, hogy ez teljesen normális! Nála akkor voltam utoljára, aztán soha többet! Irány megint a nyugdíjas sebész. Belevörösödött, mikor elolvasta a fődoki jelentését,azonnal injekció és gyógyszer. És végre lett bokám! Nem fájt, nem dagadt, rá tudtam állni! Miért nem lehetett ezt annak megcsinálni, aki műtött? Én elhiszem, hogy kevés a bérük, de a mienk is. Nem tudunk nekik jattot adni, mert nincs miből. Gyógyszereket is elég megvenni, ők pedig erre esküdtek fel. Mi betegek a jelen helyzetről nem tehetünk, viszont ellátásra szükségünk van. De ha ez így folytatódik, lassan mi fogjuk ellátni magunkat...
4 napja voltam itthon, mikor behívtak a munkahelyemre. Közölték, hogy el kell küldjenek. A munkámmal nincs ugyan bajuk, de ha most beteg lettem, beteg lehetek máskor is. Na erre nagyon berágtam, irány a munkaügyi főfelügyelőség. El voltak sápadva, hogy a posta hogyan is mer ilyet megtenni azonnal jegyzőkönyv, miegymás, eljárás. Pár nap múlva egy nyájas férfihang hívott: állítsuk le az eljárást, mert a posta úgyis csak egy kis írásbeli ejnye-bejnyét kap, nem lesz következménye ismét a dolgoknak. Nem is tudom, hogy gondoltam, hogy a törpe a saját kezébe beleharapjon..."
Lapos Péter, kőbányai LMP tag