A kérdés aktuális, egyre könnyebben eshetne meg bármelyikünkkel az elszegényedés. Néhány hónapja találkoztam Annával, aki megosztotta velem ő és családja történetét. Több részletben szeretném közre adni a jelenleg kőbányán élő család kálváriáját. Számomra ez rávilágított arra, hogy hová vezethet a hatóságok és a társadalom közönye és hogy milyen azoknak a családoknak az élete, akiket Magyarország "otthagyott az út szélén".
Házfoglalás a VII. kerületben, a kép jobb oldalán Lapos Péter - a kép forrása: Fekete Hajnal Facebook oldala
1. rész
"Hol is kezdjem... Az elején. 36 éves 2 gyerekes családanya vagyok, aki a gyermekeit egyedül neveli (hivatalosan!) 4 és fél éve. Szó szerint meg kellett szöknöm a gyermekeim apjától, mert veszélyt jelentett már mindenkire a családban. Alkoholista lett belőle, fenyegetett, fel akarta gyújtani a lakást (utána engem is), a gyerekre rátörte az ablakot és még sorolhatnám. Segítséget nem kaptam, ezen akadtam ki először. Ugyanis megtudtam, hogy segíteni senki nem tud, - vagy nem akar - de ha a gyámügy tudomására jut a dolog, a gyerekeket viszik. Ezt nem engedhettem, becsületesen neveltem őket addig is. Az úgymond "veszélyes tényezőt" kellene kiiktatni, nem? Ha valaki lop vagy gyilkol, akkor sem az áldozatot csukják le, hanem az elkövetőt. A családokra - holott minden kormány kiemeli a családok védelmét - ez nem vonatkozik. Tüntessük el a leggyengébbet, a többivel lesz ami lesz. Hát én döntöttem.
Imádom a gyermekeimet, értük élek, hát összeszedtem őket és leléptem. A semmi nélkül, teljesen a minuszból kezdtem újra. Természetesen hiteleink voltak, leginkább az életben maradáshoz kellettek, és hogy legyen, amink volt...de ez később lesz érdekes. Ahová először menekültem, egy kisváros volt Budapesttől nem messze. Az előző főbérlőm nyakamba vart egy 110000 forintos tartozást, amiről mind a mai napig nem tudja megmondani, mi is az, ugyanis minden hónapban rendesen volt fizetve az albérlet a rezsivel együtt. Egy gumigyárban kezdtem el dolgozni, gumicsizmát sütöttem papíron minimálbérért, a valósáégban teljesítménybérért. Napi 8 óra kemény fizikai munka a többszáz fokos kemencék mellett a gumibűzben, mindez havi 55-60000 forintért. Albérletem 65000 forint volt rezsivel együtt. Hivatalosan nem laktam ott, mert a tulaj adót nem fizet utánam, így támogatást nem kérhettem sehonnan. A családsegítő segített annyit, hogy kérjek segítséget ingyenes jogsegélyszolgálattól, ők kifejezetten ilyen esetekben segítenek. Fel is vettem velük a kapcsolatot, az engedélyt megkaptam, felkerestem az ügyvédet. Gyerektartás és gyermekfelügyelet miatt adta be a kérelmet, gondoltam én. Többször kerestem telefonon mind a mai napig, a válasza az volt: nem tudja hol vannak a papírok, hogy beadta-e a kérelmet és hogy hová, és hogy hol tart az ügy. Jó lett volna segítség, mert nem szerettem volna, és mind a mai napig nem szeretném-ha kiderülne, hol is vagyok. A családom, édesanyám és öcsém segített anyagilag, mivel a "béremet" ki kellett pótolni a családi kasszából, hogy az albérletet kifizethessem. Pár hónap múlva a vállam és a csuklóm iszonyúan fájt, tönkrementek a lábaim.
Döntöttem: újabb költözés, irány Pest, talán ott jobb a helyzet. Ahogy felköltöztük, sikerült albérletet találnom és 2 hét múlva dolgoztam a kereskedelemben, amit nagyon szerettem. De mivel önkormányzati lakásba költöztem, természetesen albérletbe, így a segítség ismét kiesett, továbbra is a családom támogatott.
Közben lett egy kormányváltás és folytatódtak a megszorítások. Csakhogy ezek még rosszabbak voltak, mint előtte. Az igazi kálvária utána indult. A keresetem nettó 75000 volt, az albérletem ugyanennyi és mindössze 30m2, csak nagyon picike, épp elfértünk. Csak a családi pótlék, (ami már akkor is ugyanennyi volt, mint most) és az anyukám segítsége maradt. A munkaszerződésemen napi 8 órás, heti 40 órás munkaviszony volt. A valóságban napi 12-14 órát dolgoztam abban a reményben, hogy többet kereshetek és a szabadnapokon is bementem. De a túlóra soha sehol nem volt elszámolva. Hetekig nem ettem szó szerint, mert ennyiből a gyerekek tudtak enni. Így húztam a raklapokat naponta, álltam kasszába 10-12 órákat. 108 kiló voltam mikor ide költöztem, egy év múlva a súlyom már csak 86 kiló volt. A 14 éves koromban hordott ruháim is bővek lettek...de muszáj volt kitartanom a gyermekeim miatt. Őket akkor láttam, ha bejöttek a boltba, de azért is leszúrtak, hogy milyen jogon jön be a család. A lányom akkor volt 12 a fiam 6. Ha beteg volt a gyerek, a szomszéd néni nézett rá, mondván hogy képzelem én, hogy otthon akarok maradni, döntsem el mi a fontosabb a család vagy a meló. Mivel nem nagyon lehetett már 3 éve sem válogatni, kénytelen voltam dönteni...szabadságra úgyszintén nem volt esélyem sem menni. Másfél éve dolgoztam, mikor közölték: túl sok a szabim, még előző évről is, hát kapok 1 hetet ( és akkor már decembert írtunk!) Már majdnem 2 éve dolgoztam szó szerint éjjel-nappal, mikor jött az első pofon: a volt főbérlőm feljelentett. Nem tudni hol és mikor, mert egy darab értesítést nem kaptam, csak végrehajtási végzést a címemre: követelnek közel 270000 forintot! Egyszerre elkezdte vonni a munkabéremből és inkasszózta a bankszámlámat. Teljesen kétségbe estem, most hogyan tovább? Hívtam a volt tulajt, aki közölte azt nem tudja mért is tartozom, költözés előtt volt óraállás-leolvasás, és amikor odaköltöztem akkor is, de neki kell a pénz. Mint kiderült, megtoldotta még egy havi albérlettel is. Már csak azt szeretném megtudni, hogyan tudta elfogadni a bíróság ezt, amikor bérleti díjként van meghatározva a tartozás. Miért nincs ilyenkor ellenőrizve, hogy teljesen jogszerűen volt-e kiadva a lakás? És én miért is nem kaptam róla egy árva értesítést sem, hogy bármilyen eljárás folyik ellenem? Ha jól tudom, ehhez jogom van...mindegy, be kellett nyelnem, a végrehajtó is nekem esett, hogy ez jogszerű, egyszerre a 2 behajtási mód. A 75000 forintos fizetésemnek vonták a 33%-át és még ami a folyószámlámra érkezett, annak is egy részét. Kezdtem idegileg kikészülni, ez már sok volt..."
Lapos Péter, kőbányai LMP tag
